Szinte minden nap...

Százszor is leült, hogy leírja, és százszor legyintett rá. Arra sincs ereje, hogy újragondolja, mi minden történt. Pláne, hogy még le is írja. Pedig jó ötletnek látszott.

Hamarosan megszületik az unoka, és már azon stresszel, hogy mi lesz, ha nem tud megfelelni. A kicsinek, a szülőknek, és magának. Ha nem bír elmenni érte az oviba. Ha nem tud ugrani, ha valami baj, betegség miatt neki kell vigyázni rá. Ha nem értik meg, hogy nem az számít, hogy akarja-e vagy sem. Lusta-e vagy sem..Hiszen ismerik. Legalábbis a fia...Ha belepusztult is mindent megcsinált. Betegen is. De van az a kor és kór, nyavalya, ami mellett már kevés az akarat.
És ez a legfájóbb. Hogy akarva sem lesz talán képes rá.

Neki sokat segített az édesanyja, mama. Ha kellett vigyázott a gyerekekre, amikor betegek voltak és nem mehetett vagy nem mert elmenni velük táppénzre. Hányszor hozta a család, a gyerekek kedvenc ételeit. Szilvás gombócot, túrós derelyét, palacsintát, friss gyümölcsöt a kertből. A kertből, amire  mama annyira haragudott, mert papa minden idejét és erejét elvette, és amit papa olyan szeretettel gondozott erején felül is, hogy a kis unokáknak a kedvében járhasson.

Csak mégis más volt abban a helyzetben, mint most.
Anya és lánya között húsz év volt a különbség.  Egy negyvenhat éves nagymama - még ha vannak is egészségügyi problémái - csak jobban és többet bír, mint egy hatvanhat éves. Főleg, ha az utóbbinak sem a szíve sem a lába már nem úgy működik. Amikor az embernek már a lakásban is fájdalmas a mozgás, amikor örül, ha ki tud takarítani, megfőzni, majd le kell pihenjen, hogy a nap hátra lévő részét rosszullét nélkül megússza...az bizony- ahogy ma mondják - gáz.
Miközben örül és már szinte látja, ahogy a kezében fogja a kicsit, egyre jobban szorong, hogy elég jó lesz-e majd nagymamának...Megfelel-e majd a fiának, a menyének...

Este van. Nézi a kutyáját, ahogy magába révedve fekszik a fotelben. Már simán elő tudja venni a kedvenc kutyaropit. Hiába csörög a zacskó. Nem hallja.
Már nem is nagyon lát.
Nézi, hallgatja ahogy szuszog és ismét rájön a sírás. Siratja  egyik, csodálatos macskáját, siratja imádott kutyáját, mert már a járás neki is nehezére esik. Az elnehezült testét a lábai nem bírják. Láthatóan fáj minden lépés. Megöregedett, ahogy ő, de nem úgy ahogy lehetett, kellett volna.

2015.03.04.