KÓKUSZDIÓHÉJBAN...
Hosszú. Nem baj?
De akkor kapaszkodj meg a székedben, mert belefogok!
2011-ben már nem bírtam járni. Húsz méter után begörcsölt a lábszáram. Álldogálás után tudtam csak folytatni az utamat.
Angiológus, millió kivizsgálás, CT. Megállapították, hogy van egy 5x6-os idegen szövet a hasamban.
2011-2012-ben még jóindulatú volt, - azóta ki tudja - és mindkét lábam tropára menve, ami az ereket illeti.
De a jobb lábamon még sztenttel lehet javítani. A bal úgy és addig, mert általánosan totál rossz állapotú, ameddig bírja... Érdekes, hogy az csak nagyon ritkán fáj.
Szóval volt CT. Másnaptól percenként hasogatott - és mai napig hasogat - a hasam jobb oldala. Azelőtt SOHA!
Az orvos rám bízta, hogy a lábam, vagy a daganatom sorsát intézem-e előbb.
A nőgyógyász nem merte bevállalni a műtétet a lábam rossz CT eredménye miatt.
Vissza az angiológiára.
Persze mindez nem 1-2 nap leforgása alatt, mert mindig volt valami, ami miatt hanyagoltam.
Karácsony jött; beteg volt a párom (ödéma, pajzsmirigybetegség, magas vérnyomás, stb. Kb két éve már jobban, tünetmentesen elvan, de akkor még nem volt toppon.)
Hol a fiam hol nekem adódtak kisebb bajaink - megfázás, tüdőgyuszi, fogászati problémák, stb;
a kutyámat műtötték a lábával és már nem is emlékszem, annyi minden összejött.
2013-ban azután csak sor került a sztentek beültetésére. Na az sem volt semmi.
A kínokat senkinek nem kívánom, amivel együtt járt ez a beavatkozás. Idővel talán felejthető.
A lényeg, hogy szerencsésen megúsztam ...
Hittem én, ám a beavatkozás közben is észrevehető gyakorlatlanságból adódó hiba csak megbosszulta magát. Rajtam. Mert fél évig sem tartott. A sztentek használhatatlanná váltak a combaortában (azaz a kis rugók, amiket behelyezés után "felfújtak", hogy az így keletkezett résen át tudjon a vér áramolni, egyszerűen összeestek).
Újabb tucat kivizsgálás, majd megállapították, hogy sürgősen, soron kívül ércsere műtét kell.
2013. novemberében meg is történt.
Térdtől combhajlatig kaptam plasztik erecskét, ami után még tavaly nyáron sem tudtam fájdalom nélkül járni az érthetetlen okból duplájára dagadt és sehogy sem lappadó lábammal.
Valahol tavaly október-november táján lement az ödéma, de mostanában újra dagad.
A műtét óta a változás annyi, hogy ismét húsz méternyi út megtétele után előjön a fájdalom.
Sőt pár hete már itthon is.
Ha egy buszmegállónyit kell menjek - ebben a városban az nem egy nagy távolság -, akkor most már csak bottal tudok.
Érsebész nem értette/nem érti. Elküldött reumatológushoz, az vissza. Érsebész ismét reumatológushoz, aki megvigasztalt, hogy max. gyógyszerek. Mást nem tud. Menjek vissza érsebészhez!
Most érsebészre várok, ugyanis októberben csak februárra kaptam időpontot.
Persze akkor sem változik meg semmi. Műtétbe már nem megyek bele. Egyik sem ért semmit.
A hasi műtétről is letettem, valószínű végleg, a nőgyógyász szerint ugyanis nagyon rizikós az altatásom (is) és nagy műtét lenne.
A legnagyobb gond mindig és mindenhol, hogy lassan semmilyen gyógyszert - fájdalomcsillapítót, gyulladáscsökkentőt, nyugtatót, stb - nem tudnak felírni, mert tucatnyi gyógyszerre vagyok allergiás.
(Még az érműtét után is allergiás lettem egy újabb fájdalomcsillapítóra, így nálam nagy problémát okoz, hogy tűrnöm kell azt, amire mások simán kaphatnak gyógyszert. Lehet már csak a morfium marad, ha egyszer odáig jutok. De lehet azt sem bírnám... :) )
Ennyi. ...és ez csak felvázolva, csak az én egészségi állapotomról, mert közben tavaly újraműtötték a kutyám - s az sem abból állt, hogy na megműtöttek kis drágám, s másnaptól már minden úgy megy, ahogy régen. Hosszú idő (volt) az, amíg felépül(t), ám előtte ráadásul még cukorbeteg is lett. Két hónapig...Azalatt én szurkáltam inzulinnal napi kétszer, azután ahogy jött a cukorbaj, úgy el is múlt.
Az orvos szerint ez valami érthetetlen, de csoda volt, ami nem igaz, mert tuti, hogy egy vadi új gyógyszer váltotta ki nála a cukorbajt. Hosszas utánakereséssel a neten találtam rá utalást is. Két injekció elég volt abból a lábfájásra adott szerből, hogy két hónapi szenvedést - cukorbetegséget - okozzon a kutyánknak. Persze egy kisebb vagyon ment el kezelésekre, vizsgálatokra, laborra, fecskendőkre, inzulinra. Ha a kisebbik fiam nem állta volna a cecheket, nem tudom, mi lett volna...
Megj.: Sajnos a cukorbetegség nem átmeneti állapot volt. 205. márciustól haláláig inzulinnal kellett naői kétszer szúrnom, amit a drága Detti hősiesen elviselt.
Azután újabb csapás jött. Szeptemberben meghalt az egyik, szívemnek kedves cicám, és mindezeken felül és az előbbi bajokkal egyidőben egy távoli és sajnos azt kell írjam, szívemnek már korábban - okkal - sem annyira kedves, de idős, beteg, távoli rokonom szinte "bejelentkezett" és három hónapig megtisztelt jelenlétével. Sugárkezelést kapott, s mialatt én nem jártam rendesen kontrollra, nem vállaltam fizikoterápiát, hogy rendesen ellássam, közben feje tetejére állt az életünk. Miközben ápoltam a beteg, majd műtött kutyám, az egyre betegebb macskám, - a többi cica szerencsére elvolt magának, ami az egészségüket illeti, ahogy a kis családom is -, eljátszottam - na nem a jó rokon, hanem - a jó vendéglátó, majdnem cseléd szerepét, mert neki az kellett.
Cserébe három hónapon át semmit nem köszönt meg...Se ebédet, se vacsorát, se semmit.
Kivéve amikor hazaindult, s a vonatnál elbúcsúztunk. Ott megeresztett egy halvány "köszönök mindent".
Ha ezek után a "rövid" utalások után én egy lelketlen dög benyomását keltem, lehet még meg is értem. De ahogy ő finoman tudott naponta lelki terror alatt tartani, én a teljes és tökéletes ellátáson túl a végére már együttérzést sem tudtam felé mutatni. S, ha most azt gondolod, hogy borzalmas fájdalmai lehettek, vagy negyven-akárhány kilója miatt alig bírta magát, akkor bizony nagyot tévedsz. Én viszont lefogytam, s a végére majdnem neurológiai eset is lettem.....
Mostanság?
A nagyobbik fiam - aki velünk él, s munkanélküli - kivizsgálásokra jár. Ízületi fájdalmainak, lábfej dagadásának nem lelik az okát.
A kutyus a műtét óta - tavaly augusztus - totál elhízott, pedig alig eszik. Már előtte is az ízületi problémái miatt nehezen járt. Mára ez annyira súlyosbodott, hogy minden sétáltatás alatt azon izgulok, hogy haza tudjon jönni a saját lábán, mert a huszonhét kilóját nem nagyon bírná felcipelni sem a fiam, sem a párom.
Én, ahogy fentebb írtam. Alig tudok járni és fáj továbbra is...
Mondjam még?
Nyugodj meg! Befejeztem.
De ezért ne kérdezd többször tőlem, hogy mi a bajom!?
:)))
Úgy kezdtem, hogy "Hosszú"...
Pedig csak felvázoltam...és lehet másnak ez semmi, vagy nem érti, mert nem élte át.
2015.01.10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése