Az utolsó fél évben már sejtettük, hogy baj van, de tagadta. Sosem panaszkodott, és orvoshoz sem ment.
Végül édesapám az utolsó 2 hónapot kevés megszakítással kórházban, morfiumozva töltötte. Tüdőrák, májáttéttel. (Sosem ivott...)
Azon a napon 5 perccel kellett volna hamarabb a klinikára érjek. Nem sikerült... Az orvosok közölték, hogy elutasította a vizsgálatokat és az oxigént. Nem tudtak mit tenni...
Édesanyám ezután két évig nálunk lakott. Élete a betegség árnyékában telt. Már születésem után 2 évvel majdnem két éven át kórházban többet volt, mint otthon. Emlékeim szerint kb 12 tüdőműtéten esett át. Össze-visszakaszabolták. Ezt egész életében úgy "viselte, hogy nem is sejtették. A ruhák szabása sokat segített ebben.
Idős korában jött sorban a méhnyakrák, a mellrák, majd a csontrák. Műtétek és több tucatnyi sugárkezelés. Amikor édesapám halála után hozzánk költözött még ráadásként egy trehány mentősnek köszönhetően nyílt felkarcsont törése is lett, amit hiába műtöttek, a rák miatt nem forrt össze. Egy drót próbálta összetartani a csontvégeket, de ehelyett inkább utat tört az izmokon, és a bőrön át. Így nyílt töréssel, sebbel élte le élete utolsó két évét. El lehet képzelni!
Amikor 3 napra köhögési rohamok miatt az orvos beutalta az Augusztába, még mind reménykedtünk. Miben? Már csak a hazatérésében. A javulásban már hiába...
A házassági évfordulónk napja volt, amikor ismét rohantam hozzá. Ekkor már 3 napja volt egy olyan intézményben, ahol reggeltől estig dübörgés, kopácsolás, fülsiketítő fúrás volt, mert felújítás alatt állt az épület. Por, kosz, idegeskedő nővérek, orvosok...
Én meg bizakodva, és tök gyanútlanul léptem a kórterembe, ahol édesanyám vérben úszva feküdt. Holtan. Hajnalban vették észre a szobatársak. (De délelőtt még senki nem foglalkozott vele, hogy minimum rendbe tegye...) Az ápolónő, akinek szóltam, hogy hogy történhetett ez meg, hiszen előző nap még egészen jól volt, annyit válaszolt, hogy álmában valahogy kicsúszott a branül...
2018,10,25,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése