2018. augusztus 27., hétfő

Kutya-, és más "gumik"

Elgondolkodtam. Természetesnek vesszük, hogy a kutyát kivisszük a természetbe, hogy dolgát intézhesse. Manapság végre eljutottunk odáig, hogy ha sétáltatáskor a kutya odapiszkít, akkor azt a gazdik felszedik.
Csak azt nem értem, miért kell, miért jó az embernek mindenhova/mindenbe belepiszkítani?...de, ha már megtette, miért nem tünteti(k) el?
(A Dokkon, az "irodalmi"? kikötőben 2018.08.27-én, a veresegyházi - augusztos 25-i - jól sikerült találkozót köpködő apropóján...)
A bírálanDokkba feltett alábbi versemet töröltem és a lejjebb olvasható morfondíromat/véleményemet tettem a helyére, de rájöttem csak magammal szúrok ki. A Naplókban olyan intenzitású viták folynak, hogy az én bojkottom fel sem tűnik. Így végül a vers győzött. Visszatettem... :(


költözők

foghíjas napküllők között ismét
útra kelt a nyár gólyaszárnyak mentik
a földrészek felett madárcsőrök kottáznak
kísérő zenét s mielőtt összecsomagolnák
a fecskék a melódiát elpróbálják az ablakom előtt
a nyármúlással ráncaim is gyűlnek
szívemben híznak a félelemrögök
forog a sorsrulett benne percek évek
a szerencsés mint gólyák fészket érhet
a vesztes bár szárnyal nem hoz több nyarat

Bakkné Szentesi Csilla
költözők - költözök

itt egy vers
vagy csak költemény
volt
azt hittem ez egy irodalmi oldal
tévedtem
ez a parttalan
rosszindulatú viták helyszíne
inkább elköltözöm
pedig maradni szeretnék
de minek





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-08-27 12:44:10
Utolsó módosítás ideje: 2018-08-27 14:05:47

2018. augusztus 16., csütörtök

Ajándék

amikor az esőcseppek
szivárványosra csókolták az eget
a horizont magához ölelte a Napot
és a fény táncot lejtett a háztetőkön
a falak között bújócskázó
hiányt Isten veled töltötte be

amit addig építettünk
otthonná akkor vált


2018.08.14.
Bara Anna
Az Otthon, veled átirata.

2018. augusztus 6., hétfő

Műhely műhely nélkül a Dokkon


Tóth Gabi költő a Dokkon segítséget kért az egyik verséhez.  Úgy érezte, hogy megerősítésre, vagy javaslatokra van szüksége, hogy eldöntse a "kőszívűek" elég jó-e a feltöltéshez.
Ennek apropóján merültek fel bennem - nem először - ezek a gondolatok:

Az ilyen (segítség)kérések egymás felé még akkor is indokoltak lennének, ha a szerkik a meójuk, és az abban felvetett javaslatuk után figyelemmel kísérnék a szerzők reakcióit, ami lehet időhiány vagy rossz szokás/beidegződés miatt szinte mindig, szinte mindenkinél elmarad.

Pedig a műhelymunkának ez az oda-vissza figyelem/párbeszéd lenne/lehetne az alapja.

Úgy semmi értelme műhelymunkáról beszélni, ha a szerki kifejti mi a rossz, esetleg javaslatot is bedob, s a szerző azokat megszívlelve, felhasználja a javításban, amit közzé is tesz a még sorstalan vers alatt a szerki(k) figyelmébe ajánlva.

 De minek?  Javarészt nem kap választ; az eredeti versbe pedig már nem nyúlhat a szerző a meo után, azaz nem javíthatja csak egy újabb feltöltéssel.
Ha megint célt tévesztett és a szerkinek nem felel meg - ismét egy újabb - egy hét múltával realizálható - feltöltéssel. Így akár heteken át is - ha van hozzá türelme - javítgathat az alkotó.

A műhelymunkának pedig az lenne a lényege, hogy mielőtt a vers sorsa eldől, alakíthassa még az alkotó a szerkik és esetleg az olvasók, alkotótársak javaslatai alapján. (Nyilván, ha a szerző igényt tart rá.)
Amikor azután a szerző véglegesnek érzi a verset, akkor menne a bírálandokkba. Addig a Műhelyben lehetne... Nyilván ez utópia...valószínű nehéz lenne megvalósítani, mert egyrészt: sok szerző mielőbb szeretné tudni az "ítéletet", másrészt plusz feladatot róna a szerkesztőkre is.
A Gyors&Gyilkos talán anno ezért jött létre, de nem funkcionál folyamatosan. Ott is kevés a párbeszéd, és nem utolsósorban ahogy a neve is jelzi: gyors véleménynyilvánítások vannak, amelyeknek saccperkábé 70 százaléka a meózásnál elbukik. Azaz az ott kapott vélemények totál ellentétben vannak - még u.azon kritikus esetén is - a bírálandokk meóival. Ráadásul a későbbiekben szinte lehetetlen visszakeresni a saját szerzeményünket, mivel "kódot" kapnak az oda feltöltött művek.
A szerkesztők, pontosabban néhány szerkesztő hangnemére, stílusára csak annyiban térnék ki, hogy a lekezelésből kevésbé /szívesen/ tanul/okul a szerző.