2016. február 29., hétfő

Lupe, avagy az én nagyítóm a DOKKon

Már a Nagyítóban "lezárt" téma. Én meg mindig mással vagyok elfoglalva, amikor itt lenne (talán...) a helyem... Így itt fejtegetem/bontogatom ki...magamnak.

Misinszki Hanna
Extázis
A vers linkje: 
http://dokk.hu/ajanlat.php?vid=39601

Ezt annyiféleképpen lehet értelmezni, magyarázni...és éppen ezért izgalmas és megrázó.
Mindenkinek van egy olvasata...és lehet nem találkozik a költő  szándékával.

Az én olvasatom ez:

A felütés eszembe juttatta a 2013-as műtétemet, amikor a gerincérzéstelenítés után előtörő fájdalmaktól beszélni sem bírtam, csak feküdtem összeszorított szájjal. Közben azon csodálkoztam, hogy mások már egy nap után viccelődtek, császkáltak a kórteremben, önfeledten olvastak. Én meg összecsomósodtam testileg, lelkileg és úgy tűnt napok múlva sem tudok kikászálódni belőle, amikor végre annyira tudtam a környezetemre koncentrálni, hogy rájöttem más sem bírná el a fájdalmakat,
ha nem kapnának/kérnének gyógyszert. Addig eszembe sem jutott. Ill. hazudok, mert eszembe jutott, de bíztam az orvosi protokollban, ami - gondoltam - valami oknál fogva még nem engedi meg, hogy csillapítsák a fájdalmamat.
A harmadik napon aztán megemberelve magamat a reggeli és esti gyógyszerosztásnál is csatlakoztam a többiekhez, akik az elviselhetetlenre hivatkozva részesültek a jóból.
Jó is volt. Egy darabig. Napközben már könnyebben járókereteztem el a mosdóba és megbírtam szólalni, ha kérdeztek. Többre azért nem vállalkoztam. Ám eljött az este, és az esti fájdalomcsillapítás...Nem telt el a gyógyszer bevételét követően egy fél óra, s már három orvos és a nővérek állták körbe az ágyamat. Megmentettek ugyan, ám egyben jól fejbe is kólintottak: Itt ért véget minden elképzelhető lehetőség számomra a fájdalomcsillapítás területén. Már nem tudtak és ezután sem tudnak adni semmit, amire ne lennék allergiás.
Akkor nyílt meg alattam a föld először...
Végig futott az agyamon az a bizonyos pillanat, amikor majd elviselhetetlen kínok között fekszem a kórteremben, imádkozva, hogy valami csoda mentsen meg végre a szenvedésektől...
De nálunk nincs eutanázia, így hiába várom az utolsó megváltó injekciót hiába nézem a kilincset, hogy mikor lép már be végre az orvos és segít át az emberhez méltó halálba.
Olyan lesz az, mintha az ajtón csak belül lenne kilincs. Senki nem nyitja ki kívülről. Senki nem segíthet át a szenvedéseken.
De az  utolsó pillanat így vagy úgy el fog jönni, s akkor lezárul az élet, ami olyan akár egy szakasz a matematikában. Két pont távolsága. Nevezhetjük az egyik pontot kezdő-,  a másikat végpontnak, amik alatt az életre transzformálva a  születés és a halál értendő. Ha a születés az élet része, akkor a halál is annak tekinthető..s ha kilépek azon az  ajtón, amit már csak én és csak belülről nyithatok - mert már nincs segítség, nincs lehetőség az életben tartásra, az életben maradásra - akkor valóban belépek a más(ik) világba, de az éltemből távozok /"kívül leszel"/...ám az a pillanat még az élet
pillanata, ha a halált az élet végpontjának tekintjük. Így az "életedben"...s azzal együtt az utolsó sor is fontos helyet kap(ott) nálam a versben.:
"életedben először kívül leszel."
Talán a "tévedsz" helyett a "de" jobban definiálná. Ugyanakkor a hozzám szólást erősíti a költő azzal, hogy leint...
Száz szónak is egy a vége: nekem nagyon kifejező, elgondolkodtató és jól sikerült ez a vers. Minél többször olvasom, annál inkább belém bújik...

Köszönöm, Hanna!

Ps.
Idővel kiderült, hogy az én olvasatom fényévekre jár a költő szándékától. De ez nem befolyásolja a véleményemet, miszerint elgondolkodtató, jó vers. :)
***
Misinszki Hanna: Extázis

A csend egy tűhegynyivel az elviselhetetlenség előtt
kilinccsé tömörül.
A csak belülről nyitható ajtók kilincsévé.
Mielőtt az utolsó szobába lépsz,
vedd le a sarud,
s parázzsal tisztítsd meg nyelved,
mielőtt az első szót kimondod.
Ekkor majd azt hiszed beléptél,
-tévedsz-
életedben először kívül leszel.